A Zöldike tipikus pintyféle, vaskos kúpcsőrrel. Zömök, teljes testhossza 14,5 cm, igen mutatós madár.
A tojó zöldes árnyalatú szürke, a hím begye sárgászöld. A farok tövi része minden színruhában sárga, zöldessárga, az öreg madaraknak sárga szárnyfoltja van.
Hazánkban gyakori fészkelő, a lombos fák, bokros ligetek, parkok lakója. Gyakori madár a kertekben, szereti az ember társaságát.
Általában örökzöldekre építi fészkét, pl. a fiatal fenyő sűrű ágainak védelmébe, de előfordult már az erkély virágládájában is. A tojó legfeljebb karnyújtásnyi magasságba rakja fészkét. A hím énekel esetleg segít a fészekanyag hordásában. Viszont a fiókák születése után, ő is beszáll az etetésükbe.
A begyükben felpuhított táplálékkal ( magvak, hernyók ) táplálják a kicsiket.
A kifejlett és öreg madarak magokkal, bükkmakkal, napraforgóval, a csipkebogyó magjával táplálkoznak. Érdekes, hogy a csipkebogyó húsát nem eszik meg, azt egyszerűen a földre ejtik.
Télen szívesen látogatják a madáretetőket, legkedveltebb csemegéjükért a napraforgóért.
Én is minden évben megfigyelem őket, amint általában csapatosan, de sohasem magányosan a madáretetőben felcsippentik, majd a közeli fán megtörik és elfogyasztják a magokat.
A fotó is éppen a Hársfán való falatozás közben készült.
Kislánykoromban hatalmas birtokunk volt, persze akkor a birtok
nem ugyanazt jelentette mint ma, nem jobbat nem rosszabbat, mást.
Nem voltak cselédeink, bejáróink, a Szüleim maguk művelték a földeket,
maguk művelték a gyümölcsöst (150 - 200 db gyümölcsfa), szőlőst, veteményest,
maguk gondozták az állatokat.
Önellátók voltak, a fölösleget pedig, Édesanyám eladta a piacon.
Persze gyermekként mind ez természetes volt.
Ami feltűnő volt ezzel szemben, a kellemetlen oldala:
hóban, fagyban gyalog tenni meg a 3 km -t az iskoláig,
autó helyett (igaz az akkor keveseknek volt) lovaskocsival közlekedni.
Villany adta kényelem nélkül nőni fel.
Nem járni óvodába mint a többi gyerek, ami miatt akkor nem lehettem kisdobos, úttörő,
ami miatt nem sportolhattam.
Az akkor nagyon fájt, ma már persze igen vicces és dicsekszem is vele mindenkinek.
Az pedig az ember természetéből fakadóan nem tűnt fel, hogy nálunk mindig meleg volt,
pattogott a fahasáb a kályhában,
minden estét együtt töltöttünk mesével, játékkal (mert ugye TV sem volt).
Nekünk mindig mindenünk volt, soha nem éheztünk, mindig volt még egy falat.
Minden ebédnél, vacsoránál együtt ült a család az asztalnál, béke volt, öröm és boldogság.
Arról nem is beszélve, természetes volt, hogy természetes táplálékot fogyasztottunk,
nem műtrágyázott, permetezett, gén- módosított, megcsinált kitudja miket.
Édesanyám maga dagasztotta, sütötte a kemencében a kenyeret, maga gyúrta nyújtotta,
vágta a leves és "másodiknak" való tésztákat.
Én legjobban a konyhában szerettem Anyám körül sertepertélni és piacra menni vele,
mert ott annyi kedves néni és bácsi volt, akiktől mindig kaptam valamit,
cserébe a szép tojásért, finom barackért, amit ők kaptak Anyukámtól.
Na de ettől jobban, kószálni szerettem a "határban" hisz ott mindig érdekes dolgok történtek,
fészket találtam, kis nyuszi ugrott elő vagy őzikék riadtak fel jöttömre.
De legeslegjobban az állatainkkal lenni, velük játszani szerettem igazán,
még akkor is ha nem mindegyikük nézte jó szemmel.
Volt egy kakasunk, a "Vöröstarajos" aki ki nem állhatott,
ha a számukra lekerített udvar részen meglátott, szó szerint kikergetett onnan.
Vagy a Kutyus akinek becses nevére nem emlékszem, hisz akkor még csak totyogó voltam:
megkapta a vacsoráját és én azt hittem, szüksége van arra, hogy egyenként adagoljam
szájába a falatokat. Hát nem örült neki.
Amikor megunta a "zaklatásom" felkapott a ruhámnál fogva és bevitt az Anyámhoz,
gondolom, hogy neveljen meg :)
Persze volt nagy riadalom, immár nem a baromfiudvarban, hanem a családom körében.
Egy karcolást sem szenvedtem, semmi bajom nem lett.
Minden állat kapott nevet aki nálunk lakott, sajnos ma már csak egy - kettőre emlékszem.
Sok tyúkocskánk volt, akiket imádtam, mert velük nagyon jó szerepjátékokat
lehetett játszani és lehetett beszélgetni, mert ugye ők válaszoltak és nem bántottak.
Meg, ellehetett őket altatni: egyszerűen addig forogtam a karomban tartva, amíg elszédült.
Ő nem én.
Amikor leraktam a földre, akár percekig is " aludt " majd imbolyogva ment el a dolgára. Hatalmasakat derültem rajta.
Külön "lakásuk" volt, Édesapám építette, ülőt is készített nekik,
nagyon muris volt, hogy ők polcokon alszanak.
"Szülőszobájuk" is volt, ahol a leendő mama kotlott a tojásokon és
amit Anyám bizonyos idő elteltével egyre izgatottabban látogatott.
Persze ilyenkor vele mehettem. Vajon megrepedt-e a tojáshéj, született-e már kiscsibe?
Hát, volt nagy boldogság a kis sárga vagy fekete pelyhes láttán.
A tojófészkeket mindig látogathattam egyedül, sőt ez az én "munkám" volt:
összeszedni naponta a friss tojást.
Hihetetlen öröm volt egy kislány életében előhalászni a meleg tojásokat a kosárból.
Ma is a tenyeremben érzem, emlékszem az illatokra, a tiszta széna, szalma, tyúkocska
(de a lovunk) illatára is.
(Apám precíz, pontos, tiszta ember lévén, igen nagy gondot fordított az állatok tisztán tartására.)
Most felnőtt szemmel látom, fejjel tudom, milyen szerencsés vagyok, milyen hatalmas ajándék,
hogy mindezt megtapasztalhattam.
Szóval, ilyen előélettel tudom milyen a JÓ TOJÁS.
Mikor lezárult ez a "varázskorszak" az életemben, már önálló emberként, sokáig nem jutottam hasonló minőségű tojáshoz, esetleg ajándékba kaptam.
Két évvel ezelőtt rendelte a sors elém Erzsike nénit,
aki egy Pest megyei kis faluban él a templom szomszédságában.
A tyúkjai szabadon élvezik az életet, szabadon végezve napi foglalatosságukat:
kapirgálnak reggeltől - estig, felcsipegetik amit találnak és elcsipegetik amit kapnak.
Néhány tojással hálálják meg Erzsike néni gondoskodó szeretetét.
Erzsike néni nevükön szólítja Őket.
Minden héten kétszer, a piacra hozza a "termést" pontosan szétosztja a törzsvevők között,
hogy árával kiegészítve kicsinyke nyugdíját kitudja fizetni a számlákat.
Én pedig hálát adok minden alkalommal a jó sorsomnak, hogy részesülök ebből.
Mindezt mégsem osztottam volna meg itt, ha, ha a napokban vásárolt tojások között,
nem találtam volna valamit, ami feltörte a régi jól elraktározott emlékek "pecsétjét".
Az egyik tojáson, mintha valaki odaragasztotta volna,
egy aranyszínű szalmadarabka és egy icike - picike tollpihe lapult.
Joggal kérdezhetné bárki, hogy mitől különleges számomra ez a "pecsétes" tojás azonkívül,
hogy megnyitotta az emlékek kapuját?
Ennek a tojásnak íze van és nem bűze (bocsánat)
a színe nem narancssárga a mesterséges színezéktől,
hanem picit zöldes citromsárga a kukoricától és a zöldféleségektől, amit legelnek a tyúkok.
Az egyedüli, amit tojásnak szabadna nevezni.
Mégis amit a legfontosabbnak tartok azaz energiája, a "Szeretet rezgése"
amiben a természettörvényét lehet felismerni.
Egészséges életkörülmények között tartott, egészséges tyúkok tojása.
A rezgéseket mindenki érzi, gyakorlással a kezünkbe véve egy tojást ( vagy bármi mást ) különbségek könnyen megállapíthatók.
---------------------------------------
Amennyiben valaki nem olyan szerencsés mint én, hogy ilyen csoda tojáshoz jusson, számára csatolok egy cikket és egy videót a tojások besorolásával kapcsolatban:
Bár én Őszapókáknak hívom, így többesszámban és becézve, mert mindig csapatostól " járnak " és sokszor négyen - öten is csüngnek egy " cinkegolyón " és mert annyira okos, bölcs apóka benyomását keltik számomra.
A csapat többi kb.15 tagja, még távolabb volt tőlem, esélyem sem volt lefotózni.
Ilyenkor télen több család él együtt, szorosan egymáshoz bújva vészelik át a zord napokat.
Az Őszapók, nem is cinkék, hanem a verébalakúak rendjébe tartoznak. Mozgásuk és viselkedésük miatt hasonlítjuk a cinkékhez és mert sokszor csapódnak hozzájuk a költési időn kívül. Magyarországon az északi Őszapó költ, az Alföld kivételével mindenhol megtalálható. Az összesen 7 - 10 gr súlyú madárka, szürke - fehér - rózsaszín tollazatot visel. Mégsem evvel hívja fel magára a figyelmet, hanem bájosan finom hangjával.
Hasznos ízeltlábú pusztító, de télen magvakat, bogyókat fogyaszt, szívesen lakmározik a madáretetőből. Megfigyelésem alapján mondhatom, hogy nálunk az említett " cinkegolyót "részesíti előnyben.
Felülről megközelíthető, zsákszerű, ovális fészkét sűrű, dús növényzetű helyeken, a fatörzs elágazásaiban vagy indák között építi. A mohát, zuzmót, háncsot pókfonallal, hernyószövedékkel erősíti meg, belsejét tollakkal béleli, amit belesző! Találtak már 2000 tollat is egyetlen Őszapófészekben. A remekmű 8 - 14 nap alatt készül el.
Rengeteg madár ebédel nálunk, bár még kevesebben vannak mint tavaly ilyentájt, de a 20kg madáreleség egyharmada már elfogyott. ( Mióta kicsipegették az összes " talponálló" napraforgót, igen már etetem, hiába nincs még hó. ) Szóval ma meglestem a Széncinkéket, akik miután a szájacskájukba csippentik a magot, a karnyújtásnyira lévő orgonabokron eszik meg, helyet adva a többieknek. ( Nem minden madár ilyen udvarias!)
Íme
Sajnos ma is volt egy picinyke Kékcinke, aki ( minden óvintézkedésünk ellenére ) neki repült az ablaknak.
