Minél több virágot szedünk le a bokorról, annál kevesebb lesz a termés. Tudja ezt mindenki.
Az utóbbi években szerencsére megnőtt a kedv, hogy házi finomságokkal etessük a családunk.
A bodzaszörp állandó szereplő lett a befőzési listákon.
Ennek következményeként, a bokrokon alig van most termés.
Még szerencse, hogy a tetejét ember nem éri fel, így a madaraknak bőven maradt belőle.
Még pár éve a környékünkön, rajtam kívül szinte más nem járta a természetet hogy gyűjtögessen,
addig az idén éppen csak szárítani tudtam szedni pár virágernyőt,
meg néhányat fűszernek az alma és eperdzsemhez.
Összességében 1,2 kg bogyót gyűjtöttem, több bokorról.
Elosztottam, lett belőle a dzsem és a másik feléből szörp.
Míg a dzsemet ízesítés nélkül készítettem, a szörpöt alaposan megfűszereztem.
Került bele fahéj, szegfűszeg, zöld kardamom és sok-sok friss citromlé.
Ezt is este készítettem elő. A gyümölcsszemeket leszedegettem, megmostam, lecsorgattam a vizet,
háromszoros adag vízzel összeturmixoltam (botmixer is jó),
adtam hozzá annyi cukrot, mint a gyümölcs és beleraktam a fűszereket.
Letakartam, reggelig hűvös helyre tettem.
Reggel leszűrtem, a fűszereket leöblítve visszaraktam a lébe, majd felforraltam.
Előre elkészített tiszta üvegekbe töltöttem, duplán celofánnal lezártam és száraz dunsztba raktam
a dzsemek mellé, hogy még órákig melegítsék egymást.
Bodzabogyószörp
Hozzávalók
1 adag gyümölcs (60 dkg)
1 adag cukor vagy más édesítő (60 dkg)
3 adag víz (közel 2 liter)
3 egész rúd fahéj
20 db szegfűszeg
3 db nagy zöld kardamom
friss citromlé (3 egész kezeletlen citrom leve)
Amennyiben módunk van rá, tegyünk el. Lehet csak natúr, minden nélkül, lehet csak vízzel hígítva.
A fekete bodzavelő része a különféle néven ismert "flavin" készítményeknek.
Nem véletlen, hisz csodás beltartalmi értékével hozzájárul egészségünkhöz.
A tartósítószer nélküli befőzés alapjairól itt írtam:
Javaslom az bodzadzsemes bejegyzést, ott írtam a bodza beltartalmi értékeiről :)
*
Móra Ferenc: Georgikon
KÜLÖN FEJEZET A BODZÁRÓL
"Ha visszanézek esztendeim ködbe mosódó alléjába, a
legvégén egy bodzafát látok.
Azon túl nincs semmi, hanem erre a kaszvadt
öreg fára elég tisztán emlékszem.
Úgy gubbasztott a pernyésgödrök
szélén, mint valami szürke boszorkány.
A koronáját nem látom, akkor
nekem elérhetetlen magasságban volt az,
de a töve körül nagyon otthon
vagyok.
Soha olyan kövér giliszták nem lesznek többet a világon, mint
amilyeneket ott lehetett találni.
Akkor általában sokkal kövérebb volt a
világ, mint az újkorban.
A tyúkok is, akik ott kapargáltak a nyirkos
földben, és első szerelmem is, Kamilla, a kántor leánya,
aki, azt
hiszem, inkább lopott dióimért, mint egyéni kiválóságomért volt hozzám
kegyes.
Szerencse, hogy az ilyesmire csak akkor jön rá az ember, mikor
elmén a haja,
és megjön az a tehetsége, hogy humort tud tettetni.
Kamilla kitanult nő volt már akkor, talán ötéves is lehetett,
mindenesetre öregebb
és tapasztaltabb volt nálam, és ösztönösen tudta
azt az igazságot, amit nekünk, ostoba férfiaknak
mindig újra kell
tanulnunk, hogy a nők többnyire a férfiak gyönge ellenállásának esnek
áldozatul.
A vezetéknevét különben már nem tudom Kamillának s
életíróim számára csak annyit jegyezhetek föl,
hogy kócos, fekete
sörénye volt és szögletes, nagy feje, mint a shettlandi póniknak.
De
talán nemzetgazdasági vonatkozásainál fogva fontosabb ennél az az
emlékem,
hogy egyszer az édesapám a bodzabogyóból pálinkát akart főzni.
Nem az auri sacra fames bántotta szegényt, hanem a fantáziája nem
hagyott neki nyugtot,
amely a subákra is mindig olyan cifraságokat
varratott vele, amik többe voltak neki,
mint amennyit értek. Úgy
emlékszem, a bodzaszüretre is ráfizettünk, mert a bodzából nem lett ákovita,
de míg vesződtünk vele, a szilvatermésünk mind ott rohadt a fa alatt.
Olyan fátum, amely azóta énvelem is többször ismétlődött már e világi
életben.
Íme, ennyi emlék köt engem a bodzafához, de azért nem
mondhatnám,
hogy valami különös kegyben áll előttem ez a fává
gyökeresedett tót deák.
Mert határozottan van benne valami tótos, akár
mikor a széles, lapos virágkalapjával integet,
akár mikor az érett
fekete bogyóival vigyorog.
A ravaszsága meg tiszta szláv nemzeti vonás,
azt látom itt az erdőben is.
Egészen úgy sompolyog be a szabad fák
társadalmába, mint ahogy Heraclius császár idejében
a zsupánok
beszivárogtak Attila gazdátlan uradalmába.
A nép szíveli a bodzát, mert igénytelen, mint ő maga,
és ha haszon nincs is belőle,
gondot se kell rá viselni.
Az erdőszélben
tanyák vannak, és rendesen minden tanya körül ott kujtorog a bodza, mint a
legprimitívebb díszfa. Hívni se kell, megtelepszik magától, és
mindenütt jól érzi magát, ahol embert érez.
Igen, csakhogy jóravaló bodza ismeri a polgári
kötelességét.
Akármit tanít a bodzák katekizmusa, ő is csak avégre van a
földön, hogy a magja ki ne vesszen.
S nem is lehetne mondani, hogy a
bodzát megmételyezték volna Malthus tanai.
Senki sem látott még bodzát,
amelyik csak egy bogyót termett volna.
Millió bogyót terem, és abban
hárommillió mag van.
Szóval megvan benne a jó szándék, hogy egy nagy
bodzáskertté változtassa a világot kelettől nyugatig.
Szerencsére az Isten csak tehetséget adott neki, de
módot nem adott hozzá.
A bodza pelyhe nem repül, mint a nyárfa pelyhe,
vagy a juhar monoplánja,
a szél szét nem rázza, mint az akáchüvely
magját.
Ha lepotyog a fáról, abból a bodzanemzetségnek nem sok haszna
van, mert az anyabodza
nem olyan bolond, hogy életében kiadja a jusst a
gyerekeinek.
Egy-két mag ha kikel is a fa tövében, de meg nem
nevelkedik.
Bodza anyó elfogja előlük a napot, és elveszi az ennivalót.
Mit tesz most a ravasz bodza, hogy dominiumhoz
juttassa magzatjait?
Hát bizony fuvarral szállíttatja el őket hetedhét
fa ellen.
Fuvarosnak a verebet szerzi meg, ezt a világ szemtelenjét, aki
mindig ott lebzsel, ahol embert érez.
Szólni ugyan nem tud hozzá a
bodza, de az anyai szeretet találékony.
Fekete bogyóba bújtatja a
magjait, s hogy még szembetűnőbbek legyenek,
vérpiros pólyakötő
kocsánkákon lógatja őket.
Mégpedig sokat együtt, fürtöstől, hogy már
messziről szemet szúrhassanak a verébnek.
- Itt vagyunk, kövérek vagyunk, édesek vagyunk, ide gyere csak!
A veréb szót fogad, és szemelget az istenterítette asztalon:
- Csip-csup - mondogatja afféle elégedettséggel,
amilyennel az ember a hústalan napi ebédet dicséri. Csip-csup
szemecskékkel töltözni is jobb, mint éhen kódorogni.
Hirtelen egy ajtó csapódik valahol. Vércse vijjog a
magasban, vagy macska ugrik le a góré tetejéről.
Surr - a veréb
fölrebben, és suta szárnyaival bevágódik az erdőbe.
Nem éppen messze,
mert a nagy utazásnak nem barátja, de olyan sietve, hogy a borravalót
csak röptében petyegteti el, és a száját se ér rá megtörölni, egész az
akácfáig.
Ott azonban az az első dolga, hogy a csőrét, amelyben
megtapadt egy-két ragadós bodzamag,
hozzádörzsöli az ághoz.
A többihez aztán neki már semmi köze, noha a bodzamag
pályafutása még nincs befejezve,
sőt csak most kezdődik. Az ágról
lepereg a földre, de csak a színére.
Neki pedig, szegénykének, ha meg
akar élni, beljebb kell kerülni a jó meleg és puha bölcsőbe.
Ezt a
dajkaszerepet a tyúkocska végzi el, aki ott tesz-vesz a fa alatt s addig
kipirgél-kapargál,
míg a bodzamagot betemeti földdel. Bodzaanyó most
már nyugodtan vetkezhet neki a téli álomnak:
faja fönnmaradása
biztosítva van.
A veréb öt-hatszáz méternél mélyebben nem megy az
erdőbe. Idáig a tyúk is elkalandozgat a tanyáról.
Ennél kintebb sehol
sem látni bodzát az erdő fái közt, de ezen a körön belül lépten-nyomon
találkozni a kis bodzasuhancokkal.
Hát ilyen stréber teremtés ez a bodza. Íme, még itt is külön fejezetet módolt ki magának."
